Boci a szőrös gyerekem. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, mikor egy kutya örökbe fogadása mellett döntöttünk, de ami bekövetkezett, minden várakozásomat felülmúlta. Azt mondják, hogy akinek szeretetre van szüksége, az kutyát tartson, aki pedig szeretetet tud adni macskát. Érdekes módon, tartanék én mindkettőt, csodálom a macskák szabadságát is…de most Boci az élettársunk, már bő 3 éve.

Szóval Boci egy imádnivaló kisgyerek, jól tanítható, bár makacs mint az öszvér. Fő játszmája, hogy ha sétálni megyünk, kérvényt kell benyújtani, hogy jöjjön a hámjába belebújni. Ha az embereknek is kb ennyi játszmája lenne csak…megvalósulna a földi paradicsom.

Tiszta, naiv, ösztönös lélek, aki nagyon tud ragaszkodni, feltétel nélkül szeretni és elképesztő empatikus képességekkel bír. Döbbenet, hogy mennyire érzékeli az érzéseinket és ha kell, vigasztal. Bebújik az ölünkbe, puszilgat minket… ha konfliktus van köztünk, menekül, bújik ágy alá vagy képes azt hinni, mint a kisgyerekek, hogy ő az oka a kialakult helyzetnek és bűnbánóan felajánlja magát bűnösnek.

Szeretek vele sétálni,  a „nyavalyás” kis testét simogatni, összebújva szunyókálni vele. Szeretem az okos tekintetét és ő erősítette meg bennem a vegetarianizmus iránti elköteleződést a csirkecomb nagyságú combjait masszírozva.

A lehetőségekhez képest igyekszem partneri viszonyban lenni vele, de persze a gyerekségéből és az állati mivoltából fakadóan hierarchikus ez a viszony és a főnök végülis én vagyok. Ettől még úgy alakítottuk az együttélésünket, hogy a lehető legjobb legyen neki, pl fel tudjon jutni az ablakba, ahol remekül elnézelődik.

Azt hiszem számomra a ragaszkodása és a feltétlen és feneketlen szeretete, ami erős tükör. Akiket szeretek, azokhoz nagyon tudok ragaszkodni és hajlamos vagyok alárendelni a saját érdekeimet a másikéval szemben, főleg, ha megértem a másik mozgatórugóit. Így viszont sajnos meg van a veszélye, hogy elveszítem magam a kapcsolataimban. Talán ezért is tartok 2-3 lépés távolságot minden számomra fontos személlyel, hogy tartani tudjam a határaimat.

Boci egyedül, akinél nincs határ és el is viseli a sokszor túláradó érzelem-cunamijaimat. És én ezért hálás vagyok neki.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hát ennek is eljött az ideje, hogy kisajátítom ezt a blogot.

Alapvetően úgyis főleg miattam jött létre, kis családom ismeri az írás- és elmélkedési kényszeremet, a kedvemben akartak járni anno…de én egyből írnék minden felbukkanó témánál, nekik meg időre van szükségük.

A türelem meg hiába terem rózsát, nem áll szándékomban kertészkedni, a lakásba meg nem fér el több rózsacsokor.

Lányom passzív lázadó, a múltkor még ő kezdeményezte az írást, de ha én kérem, akkor már nem ér rá meg egyébként is…

Így ezentúl én írok csak.

Előnye, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnom, hátránya, hogy 1 téma csak egy szemszögből lesz megcsócsálva, ami kevésbé érdekes mint ha több szem venné szemügyre.

Ez van.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A lány véleménye

Utálok bizonytalan lenni. Utálom, hogy nem tudom, mi vár rám, mi fog történni, hogy fog alakulni az életem. Hogy nem csak rajtam múlnak a dolgok, hogy vannak elemek, amiket nem tudok befolyásolni. Hogy nem én vagyok az irányító. Persze, mondhatnád erre, hogy ezt nevezzük életnek, 18 év alatt igazán megszokhattad volna.

Elemezzük a bizonytalanság szót, mert az olyan hatást kelt, mintha tudnám, miről beszélek. A bizonytalanság ellentéte a bizonyosságnak, ami meg szorosan összefügg a biztonsággal. Mert ha valamiben bizonyos vagy, akkor azt biztosan tudod, tehát biztonsággal kijelentheted, és nem fog eltántorítani, ha valaki megcáfol.

Kilyukadtunk tehát a biztonság témaköréhez. A biztonság mindenkinek mást jelent: van, akinek az anyagi biztonság számít jobban (pénz, kocsi, jólét); van, akinek pedig az érzelmi biztonság, vagyis hogy várja otthon egy szerető családja és felhívhatja a barátait, bármilyen szar napja is volt. Mindenki vágyik a biztonságra, a legtöbb ember olyan életet képzel el magának, amiben szép háza és nagy családja van, és kiszámíthatóan jól él. Aztán lehet, hogy ha mindez megvan, hamar megunja, és inkább izgalomra vágyik, nem biztonságra. De csak ideig-óráig. Szerez egy szeretőt és adrenalinban gazdag sportokat űz. De tipikus, hogy eközben azért a házastársával nem szakít, a gyerekeit szereti, és este kényelmesen elnyúlik a családi kanapén TV-t nézve. A biztonságot adó otthonában.

Kiskorunktól kezdve azt a nevelést kapjuk, hogy ne kockáztassunk, ne fogadjunk olyanra, amiben nem vagyunk biztosak, spóroljunk, ne vágjunk bele olyan dologba, aminek nem tudjuk előre a kimenetelét. Éljünk minél nagyobb biztonságban.

De mi van, ha az élet tényleg a biztonsági zónánkon kívül kezdődik?

Az anya véleménye

Az első, ami eszembe jut erről a fogalomról, hogy egyek gyorsan valamit, az a biztos, ami a pocakomba kerül (szerintem így földelem magam). A második, hogy kéz a kézben jár a szorongással.

Életünk kettőssége, hogy szükségünk van a biztonságra, de persze a kaland bizonytalansága milyen izgalmas is! Azt hiszem, nálam a szorongás az, ami súlyosbítja a helyzetet és alapban biztonsági játékossá tesz. Mert az újdonságnak nagyon is tudok örülni! De arról szóljon majd egy külön írás…

Ami biztos, hogy rosszul viselem a bizonytalanságot, de megfigyeltem, hogy amikor hosszú ideig fennáll egy elsőre bizonytalannak tűnő helyzet, egy idő után az lesz a biztos… szóval még ez sem állandó. 7 évig éltem egyedül, kisgyerekkel, és nem volt egyszerű újra párkapcsolatban létezni. Az ÉN-ről, MI-re váltani. Holott amikor egyedül maradtam, bekapcsolt az ősfélelem, hogy mi lesz most velem? Úgy, hogy kb ki volt párnázva az életem, segítők hada volt körülöttem. De a zsigeri érzés teljesen független a realitástól, ész és érzelmek igen laza szövetségben léteznek csak szerintem.

Amit tenni tudok, hogy csökkentsem a bizonytalanságomat: megpróbálok az éppen zajló történéseimre fókuszálni, azaz rövidtávon üzemelni.  Tudatosítom, hogy gyárthatok több száz forgatókönyvet a lehetséges kimenetekre – eddig egyik se valósult meg, viszont ha lejátszom a számomra legdurvábbnak tűnő kimenetet és megcsócsálom, kielemzem, átélem az érzést, amennyire tudom, rájövök, hogy ez is túlélhető. Anyám komoly beteg volt pár éve és műtétekor szembenéztem a halandóságával. Nem volt egyszerű belegondolni, hogy akár meg is halhat. Közben bármikor! Ki ígérte, hogy sokáig fog élni? Mennyi a sokáig? Hatvan-x évesen leélte már az életét… a pszichológia se fázisol 60 felett.

A fürdőszoba tükrömre van egy papír fecni ragasztva, amin a felirat: Hiszem, hogy minden a legjobban alakul. Ezt szoktam mantrázgatni magamban, ha borul az egyensúly… azaz elringatom magam, ez egy nagyon erős kapaszkodóm.

Nem kell tudnom, mi és hogyan fog alakulni, csak hinni, hogy jó lesz nekem!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Halász Judit: Nehéz okosan szeretni

“Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul

…

A közeledés is félreérthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túlérzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk”

Az anya

Hogyan szeretek? (Csokitorta iránti olthatatlan imádatom helyett az emberek közötti érzésről értekezem.)

Elég szorosan összefügg az empátiámmal: megpróbálom beleképzelni magam a másik bőrébe (lévén mindenkit máshogy kell szeretni) és úgy cselekedni, hogy a lehető legjobban érezze magát a szeretetem által. Soakt segít az “azt tedd mással, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” alapelv, ha éppen bekapcsol az önző fráter bennem.

Egyértelműen nem tudok feltétel nélkül szeretni, még nem értem meg rá. Illetve jó pár éve szerelmes voltam és ott tapasztaltam meg az érzést, miszerint a szeretett személy fontosabb volt számomra, mint én saját magam számára.

Visszatekintve veszélyes helyzet volt – sajnos könnyen kihasználhatóvá válik az ember, és nem érzem, hogy érzelmileg felnőtt emberek lennénk, akik között ez valóban működni tudna.

Gyereknevelés terén szintén a csecsemőkori feltétlen szeretetből elég hamar átcsaptam a szocializációs korlátokkal teli nevelésbe, ahol párhuzamosan próbáltam éreztetni, hogy szeretem őt, és a kritika, korlát nem az iránta érzett érzelmeimet, hanem adott cselekedetét érinti. Szerintem több ezerszer szajkóztam el és reményeim szerint érzékeltettem, hogy bár tett, amit tett, nagyon szeretem alapban, ez sose fog elmúlni. Talán átment… nehéz ügy, nem kérdés. Főleg az ösztönlény korszakukban.

És mitől érzem, hogy szeretnek?

Szeretetnyelv-rangsorom:
– minőségi idő (figyeljenek rám);
– testi érintés (ölelés, puszi – de ez szűk körű, pár éve tágult csak ki pl az ölelés a barátaim felé);
– elismerő szavak;
– szívesség;
– ajándékozás.

Az asszertív jogok listája ugrott még be, amit idén sikerült felfedeznem; rendszeresen olvasom és memorizálom, mert húsbavágó igazságokat tartalmaz számomra. Úgy érzem, szeretnek, ha alapvető tisztelettel, elfogadva, fontosnak és értékesnek érzem magam a másik emberrel való kapcsolatban és törődnek velem.

A lány

Szeretek szeretni. Szeretve lenni talán egy picit jobban.

Szeretem, amikor anyukám megpuszil, amikor hármasban megöleljük egymást, amikor a kutyám megnyalja az arcom, amikor ugratjuk egymást, amikor egy veszekedés után kibékülünk, amikor egy társaság együtt nevet, amikor látok egy olyan filmjelenetet, ahol egy csodabogarat elfogadnak, amikor egy anyuka megpuszilja a kisbabája talpát, amikor a nagymamám szeretete jeléül teletöm kajával, amikor egy pár megfogja egymás kezét.

A szeretet olyan szép. Miért félünk mégis kimutatni egymás iránt? Mert kihasználhatják, felhasználhatják ellenünk?

Olvastam egy könyvben, hogy ennek az egész világnak az az értelme, hogy szeressünk. Vagy legalábbis én így értelmeztem az ott leírtakat. Ha ez igaz (és szerintem igaz), akkor kicsit le vagyunk maradva. De ez nem baj. Unalmas lenne, ha már mindent tudnánk.

A férfi

Megfoghatatlan, megérthetetlen valami, ami boldogsággal tölt el, amikor jelen van.

Ennyi.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A férfi véleménye

Az van, hogy szerintem ez egy szubjektív ökörség, amit az emberek – a nyavalygósok – azért találtak ki, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek átmeneti időre. Plusz, a meg nem értett, fel nem ismert nyomoraikban 15-20 percre azt érezzék, hogy fontosak valakinek, mert maguknak sem merik bevallani, hogy kis nyomorult életükben itt egy pillanat, amikor elesettek. Vagy ha ezt ki is mondják, akkor azt nem teszik hozzá, hogy én vagyok a sérült nyomorult majom. Na nem azért, mert megcsalt a pasim, meghalt az anyám, vagy kiraboltak a főutcán, hanem mert az okot nem látják meg, ami mögötte van. Később, ha fel is ismerik, az király, s nevetnek is az egészen, amikor összeáll a kép, de addig meg valakinek hadd „sírjak” a vállán, mert én olyan gyenge vagyok. Egy ilyen vállat akar magának mind, aki empátiára vágyik.

Az Univerzum azt tanítja, hogy mind egyedül vagyunk. Tanítja, hogy a szeretet a mindenség. Az Univerzum azt viszont nem tanítja, hogy légy Önző és elesett.

Például: mi a haszna abból a másiknak, ha elmondom, megcsalt a csajom, az a szemét rohadék, az a mocskos állat, az a büdös r*banc… s ekkor az empatikus barátom szépen csendben hallgat – értő figyelem –, vagy rosszabb esetben elmondja, amikor Őt csalták meg, akkor mit gondolt. De eltelt 2 év, s hol is van az a csaj már? Épp más unja.

Vagy másik példa: meghal az apám. Jaj, de árva vagyok, én szegény. Holott magamat sajnálom. Akkor ehhez minek is egy „empatikus”, megfoghatatlan valami? Hogy elmondhassam, hogy 10 percig itt volt Feri, Julcsi meg Marcsi, és milyen jó fejek voltak, hogy meghallgattak?

Szóval az empátia maszlag csak arra jó, hogy ha a csajod beléd akar kötni, akkor egy okkal több legyen. Ugyanilyen a hangsúly is. Amikor nincs más fogódzó egy vitában, mert a racionalitással nehéz vitázni, jön a hangsúly.

Ragozhatnám. Nem teszem. Ökörség.

A nő véleménye

Mi is az az empátia? Nekem beleérző képesség. Képes vagyok beleélni magam a másik helyzetébe, “beleérezni” érzelmeibe, belebújni kicsit a bőrébe.

Nem együttérzés, bár ha jól bele tudom élni magam a másik helyzetébe, könnyebb együtt éreznem vele. Míg ha nem tudok együtt érezni valakivel, attól még beleérezhetek a helyzetébe.

Ahány ember, annyi reakció adott helyzetben és ki mondta, hogy pont a mi megoldásunk lenne az egyetlen tuti?!

Még tanulni is tudok ezekből a “kaméleon” akcióimból, de mindenképpen segíti, hogy elfogadjam a világ sokszínűségét és a tanult dogmatizmusból, mint gyerekkori “betegségemből” kigyógyuljak. (Remélem, már gyógyult vagyok!)

Szerintem minden minőségi emberi kapcsolat alapja a két ember közötti intimitást, bizalmat alapozza meg. Mert minek mondjam el bárkinek is búmat-bánatomat, ha fogalma sincs, mit érzek, és meg se próbálja megérteni?

Minek keressem a társaságát? Társas lények vagyunk és míg az örömeinket kb. bárkivel meg tudjuk osztani, mert ott elsősorban önmagunkra figyelünk és nincs külső érzelmi segítségre valójában szükségünk, addig bánat, fájdalom esetén jól esik a vigasztalás, együttérzés, az értő figyelem.

Az empátia teljes hiánya számomra egyenlő az önzéssel (tehát dominanciával: az legyen, amit én akarok – a lényeg, hogy nekem jó legyen, kit érdekelnek a többiek?), érzelmek kifejezésére való képtelenséggel, ami a szeretetetlenségen át a teljes magányhoz, elszigetelődéshez vezet. Ismerek ilyen embereket, vörös villogók számomra, hogy atyaég, csak így ne…

A lány véleménye

Át tudod érezni mások búját-baját, ritka esetekben örömét? Bele tudod képzelni magadat mások helyébe? Gratulálok, valószínűleg rendelkezel egy minimális empátiával.

A pszichodráma táborban volt egy nagy felfedezésem, hogy a velünk táborozó autista kisfiú mennyire nem tudja átérezni a valaki számára éppen fontos, fájdalmas pillanatot. Sőt, mint elefánt a porcelánboltban, egy béna poénnal beletrappolt a mindenki más által tiszteletben tartott csöndbe. Nagyon bedühödtem rá, pedig most már tudom, hogy neki halványlila fogalma sem volt arról, ez mennyire bántó lehet.

Azt is tudom, hogy soha senki nem fogja tökéletesen megérteni és átérezni a bennem zajló dolgokat. Viszont ha meg egy picit sem tud megérteni, akkor miért kell elkezdeni viccelődni? Senki sem kérte, hogy oldja a feszültséget. Igazából arra sem kértem, hogy vigasztaljon meg vagy hullajtson egy könnycseppet nyomorúságom átérzéseképpen – én csak el akartam mondani, fel akartam dolgozni.

A beszédet túlértékelik. Szerintem az az igazi empátia, ha tudod, mikor kell megszólalni és mikor inkább csöndben maradni. Ha tudod, hogy már csak az is mekkora támogatás, ha ott vagy és fogod a kezemet.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Leány

Vagy ha van is, eltitkolják. Bár ez nem túl meglepő. Anyám a múltkor mondta, hogy ha valóra válnának a gondolataink, a legtöbb ember terhes meg halott lenne. Rám mondjuk az utóbbi igaz, mert nem rajonganék érte, ha a titkos imádottam terhes lenne.

Ha már ennyire nyaggattok, akkor elmondom, hogy anyut pl az borította ki, hogy nem értik meg, ha nemet mond, mert nincsenek tekintettel rá, apámat már valószínűleg az a tény, hogy egy légtérben kell tartózkodnia velük, engem meg az, hogy nagyjából semmiről nem tudunk beszélgetni. Imádjuk a Karácsonyt!

Amúgy azt nem szeretem ebben az ünnepben, hogy konkrétan kötelező együtt lenni, és úgy tenni, mintha élveznénk. Jó, a Fekete Péterezés egész jó volt a 126 unokatesómmal, de ez tartott kábé fél óráig, a többiben meg széles művigyorral a fejemen ettem. Szerintem nagykoromban 2 dologból fogok megélni: ellopom a kormányoktól a család elleni pirulákat és a feketepiacon árulom őket, meg feltalálok valami fogyasztó izét. Ja, azt már feltalálták. Akkor marad a munkanélküli segély. Csak pozitívan!

Így gondolja az apa

Mielőtt meghalt apám, előtte 2 hetet velük voltam, sok dolgot láttam, megértettem, hogyan működnek, mi az a feltétel nélküli szeretet, mi az, hogy elfogadni valakit, s a bajban ott állni mellette s gondoskodni, ami csak belefér. Igen, ez az anyai minta megvan bennem, de messze nem oly erős, kötődős, mint az anyámé. Enyim korlátos időben nagyon. Mert megcsinálom, beszerzem, intézem, támogatom, de nem egész nap. Ott ülni valaki mellett egész nap, erre én képtelen vagyok. Voltam, s leszek.

Na de van más családi minta is, ami most nem oly érdekes. Hanem, az inkább, mennyire tudom elfogadni Őket. Akkor az után a 2 hét után tejesen más volt minden, mint most. Akkor azt hittem, elfogadtam, megértettem Őket. Apa meghalt, maradt anyám. Telefonon ápoltam, mert messze élünk. Kialakult egy sokkal jobb, tartalmasabb kapcsolat, mint apám halála előtt volt.

Viszont még mindig van pár dolog, amit nem bírtam befogadni, megemészteni. 1992-ben költöztem Budapestre. Eleinte minden hétvégén, majd egyre ritkábban jártam haza. Utóbbi időben ez évi 1-re redukálódott. Bőven elég. Összement a város, nincs ott semmi, ami érdekel már. Anyámmal találkozom többször, persze, bár nem sokkal. S amit nem tudok még mindig megemészteni? Vagy csak újra visszaestem? Nem tudom.

Például kaja pakolás. Halálom. Ha azt mondom, nem kérek semmit, akkor néz, majd csak fele annyit pakol, mint tervezett. Mindig mondtam, nem kérek, nem kell több. De még akkor mindig beesett valami a táskába… Eljutottam oda, hogy amikor megkérdezi anyám, mit pakoljon, meg mennyit, én már csak annyit mondok, amit csak akarsz. Nem érdekel. Ha nem érdekelt, nem tenném hozzá, s a hangsúlyon is változtatnék, akkor egész kedves is lehetnék, de nem megy. Az értetlenég, a másik nem tisztelete megőrjít. Ha nem kérek semmit, akkor ne rakjon semmit. Persze nézhetjük az Ő szemszögéből – ha sütöttem, vidd el, itt a szeretetem benne. Miért nem engedek én? Ugyecsak? Ebbe az irányba megyünk, s igyekszem kedvesen elmondani, hogy anyukám, amit csak akarsz, azt pakolsz. Na, ezzel azért van dolgom – a másik álláspontját megérteni, s hagyni, hogy rám „erőltesse”. (Asszertív kommunikáció sem jött be: hagytam már ott az összes kaját, adtam már vissza ajándékot, szóval kipróbáltam mindent a kötelező lépésekkel. Be kell látnom, Ő „győzött”).

Másik dolog pedig a makacs, ostoba gondolatok, ami mögött nincs érv, csak érzelmi töltés. Ahogy öregszik, egyre több ilyen van. Nehéz… Cserébe töri az élet… Látom. „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják. Aki tiltakozik a végzete ellen, az ugyanoda jut, mint az engedelmes – legfeljebb jól összetöri magát a vonszolás közben”. Ez elég muníció számomra, hogy ne legyek olyan, mint Ő.

Az anya véleménye

Karácsony a szeretet ünnepe. Összejön a család és úgy csinál, mintha hú, de nagyon szeretnénk egymást. Közben ki nem mondott, soha meg nem beszélt régi feszültségek sorakoznak a palackban és próbáljuk a dugaszt nem kirántani egészen véletlenül… Óvatosan lavírozok hát a palackba zárt témák között, szóba ne kerüljön egy se: főleg, hogy vacak színészként hajlamos vagyok kivicsorogni az álarc mögül és akár a búcsú előtti utolsó pillanatban beletenyerelni az idillbe.

Az alapprobléma szerintem az, hogy az emberek a saját buborékvilágukban élnek, ahol jól megmagyarázzák maguknak és a külvilágnak, miért jó úgy, ahogy ők élnek-gondolkodnak, és egyáltalán nem kíváncsiak mások véleményére, pláne ha az el is tér az övéktől vagy netán rávilágít a sokszor ellentmondásoktól hemzsegő eszmefuttatásukra. Ellenben Bólogató Jánosokra van szükség, akik visszaigazolják, hogy mennyire csúcs szuper a kedves családtag – éppen csak állva nem kell tapsolni a tökéletességükhöz. Szüleink autokrata stílusát már nem is említve, ahol ha nem úgy táncol például az unoka, ahogy szerintük kellene és esetleg kényelmetlen véleményt formál rájuk nézve, jön a fenyegetés, hogy így nem lesz csurran-cseppen-zsebpénz legközelebb…

Mivel az intimitás alacsony fokú családunkban, így inkább sztorizunk és századszorra hallgatjuk végig egymás őstörténeteit, amihez próbálunk jó pofát vágni és úgy csinálni, mintha még sose hallottuk volna. Végül is azt a pár órát igazán kibírjuk. Egy része eltelik evéssel, másokról meséléssel (milyen hasznos is a pletyka!) és ha túlfutunk a kritikus óraszámon, jöhet a szedelődzködés és szeretetteljes búcsú.

Egy bibi van, ha vidékre kell menni és nem tudok pár óra elteltével búcsúzkodni, még ott is alszunk. Búcsúzásnál például hiába nem kérek semmi útravaló kaját, 6 hétre pakolnak, mert a nem náluk egy udvarias igen. Hiába nálam nem. Én mindig értsek meg mindenkit, hiszen ők csak jót akarnak. De ők miért nem értik meg, hogy ami szerintük nekem jó, az nekem adott esetben egyáltalán nem jó?

Miért kell nekem mindenhez és mindenkihez jó pofát vágnom? Abba már inkább bele sem gondolok, hogy az egész emberiség egy nagy család, és amit a családtagjaimról írtam, kábé egy az egyben átvihető barátokra, munkatársakra, szomszédokra – bárkire körülöttem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Anyuka

– Mindenki hazudik – mondja Dr. House. „Szólj igazat s betörik a fejedet.” Tovább is van, mondjam még?

Egy a lényeg: az őszinteség elviseléséhez – ami ugye nem mindig pozitív vélemény – erős önbecsülés és tisztelet szükséges, aminek sajnos híján vagyunk. Mert az igazság néha nagyon tud fájni, és többségünket úgy nevelték, hogy nem fér bele a hibázás, tévedés az életébe. Ő csak tökéletes lehet, különben összeomlik a gyenge lábakon álló énképe és nem bírja elviselni, hogy ő is csak ember. Ráadásul állandó verseny folyik köztünk, hogy ki áll felette a többinek okosság, gazdaság, sikeresség és még sorolhatnám, milyen szempontok alapján. ÉN JOBB VAGYOK, MINT TE. TE KEVÉS VAGY. Erről szól minden, erre építenek a reklámok: vedd meg ezt a terméket és JOBB/TÖBB leszel a többieknél.

Egyszerűbb a másként látót, eltérő véleményt mondót hazugnak kikiáltani, megszakítani vele a kapcsolatot, mint önvizsgálatot tartani és elgondolkodni a „vádakon”, esetleg odafigyelni rá és változtatni.

Nap mint nap tapasztalom, sőt gyűjtöm mások lemezeit saját szórakoztatásomra. Jól megmagyarázzák, miért nekik van igazuk és miért a másik a hülye, majd repeat üzemmódban elszajkózzák sok embernek és a végén el is hiszik, hogy minden úgy történt, ahogy ők megélték/bevésték a „lemezükre a kottát”. Ez ellen én úgy tudok tenni, hogy kevés embernek mesélem el életem eseményeit, illetve mindig figyelek, hogy ne ugyanazokat a mondatokat mondjam, cserélgessem a szavakat, kifejezéseket.

A barátaim, szeretteim felé már sokszor viselkednem kell, be kell csomagolnom a véleményemet, hiszen szeretem őket, tekintettel kell lennem az érzelmeikre, lelkiállapotukra. Egyáltalán nem biztos, hogy amit kívülről látok, az tényleg úgy is van, vagy ők belülről megértek és képesek elviselni, feldolgozni, együtt élni egy, az övéktől eltérő nézőponttal. Nagyon tud fájni, ha rádöbbennünk arra, hogy elhallgattunk magunk előtt valamit, éveket pazaroltunk el egy méltatlan kapcsolatban, naivan bíztunk valakiben, akiről a vak is látta, amit mi nem… Önigazolunk hát reggeltől-estig.

Nekem sokat segített, hogy elfogadtam, jogom van máshogy látni és megélni valamit, mint mások – így 2 eltérő vélemény nem feltétlen jelenti, hogy az egyik hazudik. Nincs egy objektív igazság, szubjektív nézőpontok vannak csupán, és tanulságos, elgondolkodtató, hogy mások hogyan látnak kívülről. Ráadásul ember vagyok, esendő, sokszor kétbalkezes, figyelmetlen zombi-robot, hát persze, hogy tévedek, benézek helyzeteket… Egyet szoktam kérni családom tagjaitól is: kedvesen mondják és ne leminősítve, bántó hangnemben, amiből a versengés messziről szaglik, miszerint ők vannak felül, én alul. Ne szégyenérzetet keltsenek bennem (mert az nagyon fájdalmas érzés), hanem viccesen, nevetést kiváltva mutassák meg, miért kín elviselniük adott furcsaságomat. Ha ezt megértem, tudom, min kell változtatnom, hogy jól érezzük magunkat együtt.

Párom sokszor elefánt a porcelánboltban, és elfelejti, hogy néha a hallgatás, az együttérzés fontosabb, mint az igazság kimondása… de rengeteget változott ő is együttélésünk 4 éve alatt, szerencsére a mi elfogadásunk, hozzánk finomulás irányába. Lányunk pedig pont olyan túlérzékeny, mint én, tehát ha mondom is, amit gondolok, a feltétlen szeretetemről mindig párhuzamosan biztosítom. Évekbe telt, mire odáig jutottunk, ahol most tart – még mindig ki tud bukni a véleményünkön, de egyre gyorsabban (már csak pár perc alatt) dolgozza fel és változtat, ha belátja: volt benne valami. Tanítom neki is, magamnak is, hogy minden véleményt meg kell vizsgálni, van-e benne bármi, ami jogos – és ha nem blúza, hát ne vegye magára.

Ehhez nekem elvonulás, félálomban lévő alfa állapot a legcélravezetőbb: bedobom a fejembe az infókat és kidobja álmok, képek, gondolatok formájában, hogy melyik érzelmi elakadás gombomra sikerült rányomnia bárkinek is…

A lány

Az emberek mindenről szeretnek beszélni, csak az érzelmeikről nem. Őszintén megdumálják, mit csinált Piri néni a gangon, fú de gáz, de hogy igazából mit éreztek, amikor elhagyta őket életük szerelme, az már úgy fáj, hogy á, inkább szóba se hozzuk. Nyilván ez a felszínes kapcsolatainkban van így, de sajnos a legtöbb ilyen…

Én kevés emberrel vagyok teljesen őszinte, mert sok élettapasztalatom alapján bölcsen kijelenthetem, a földlakók nem szeretik, ha rámutatunk a gyengeségükre. Inkább hazudnak saját maguknak is, mint hogy kiderüljön, a vaj a fülük mögött már alkalmas lenne egy tepsi kikenéséhez is.

Egyébként egyszer régebben, csak úgy mellékesen (mert nekem tök normális) felhoztam egyik havernak nevezhető osztálytársamnak, hogy mi volt a pszichológusomnál, az idiótája erre meg elkezdett listát írni, hogy milyen lépésekkel fog engem szalonképes állapotba hozni. Bár azóta szerencsére felhagyott eme jó szokásával, hogy ő majd megmondja a tutit. Én meg azzal hagytam fel, hogy mély beszélgetéseket folytassak le vele.

Tehát ha én valakivel tök őszinte vagyok, akkor ahhoz elengedhetetlen egy olyan kapcsolat, ahol lehetek tök őszinte – az pedig, hogy dolgozunk-e a kapcsolatainkon, csak rajtunk múlik.

Az apa

Én, hülye bedobtam a témát, Mágnes meg ráharapott. Ma reggel ennek tiszteletére lányom elmondta őszintén az összes hibámat: 3-4 db van, szóval jó lesz ez – mert nem ismer. Őszinte reakcióm, hogy igaza van, mindig szeretem a külső visszajelzéseket. Na, mindegy, erre megpofoztam a gyereket, mert ilyet nem mondhat az apjának. Hahaha. Most nem voltam őszinte.

Szóval a családban őszinték vagyunk. Sok szép lány van, megnézem őket, aztán elmondom. (Na meg tegyük hozzá, hogy a macera, ami azzal jár, hogy ágyba vigyem, a tökömnek se hiányzik.) Lányunkat mindig kifaggatjuk, hogy mondja el, mi újság az oskolában, mi meg egyre jobban beavatjuk a pénzügyi dolgokba, dilemmákba, gondolatokba. Partnerség van, az meg nem lehet őszinteség nélkül. Tetszik vagy sem. Sok dolgot kimondunk: hogy hülye vagy ezért, béna vagy azért, kellemetlen a leheleted, az előnyösebb volna, nekem béna, azt gondolom… És ez jó. Ajándékot és meglepiket persze titkolunk mi is. Na meg azt, hogy kólát vettünk s megittuk – bár ez nem igaz, mert ezt is elmondjuk, hogy jól kiakadjon kedvesem.

Baráti történéseket éppúgy megosztunk, ahogy azt is, hogy hülye vagyok, amikor a céklát azonnal kirakatom a csajokkal a hűtőből, mert 2 hónapja a kutya se eszi. Jut eszembe, kutya: ha őszinte akarok lenni, akkor Mágnesnek elment az esze. Ezt tudja is, mert elmondtuk neki. Lányom meg jól rá is világít mindig, és az ilyeneken nevetni is tudunk. Lányunknak nem mindig lehet őszintén elmondani, amit gondolunk, mert rohamosztag érkezik a lelkébe és akkor dúl-fúl. Persze, mi elmondjuk, mert nem vagyunk rá tekintettel! Ha szar a haja, akkor szar. Ha hülye, akkor hülye. Ettől még imádjuk, s a döntés az övé, hogy csizmás kandúr cuccban megy suliba, vagy átöltözik. Szerencsére ma már nem öltözik át.

A világban őszintének lenni viszont sokkal veszélyesebb. Azt külön meg kellett tanulni, hogy hol lehetek az, na meg hol nem. Mert az őszinteség sokszor megbotránkoztató, fáj, sokszor hasznos, sokszor pedig vicces. Ehhez viszont tudnod kell, kivel állsz szemben, s a környezet megengedi-e az őszinteséget. Ehhez mérlegelni kell, s helyzetet felismerni. Az őszinteséget néha túlzásba viszem – főleg itthon, de baráti körben sem rejtem el nagyon. Cserébe vagy nem keresnek, vagy csak akkor, ha tényleg érdekel a véleményem. Sokszor befogom ám azért, s inkább nem szólok. Ez meg nekem lecke, mert amíg nem kérdeznek, kussolok. Nehéz.

Őszintének lenni: a legjobb barátoddal, meg a pároddal lehetsz. És ha a kettő egy? Na, az nagyon érett helyzet. Lehetsz mindig őszinte?  Bennem még vannak ilyen kérdések, mert tudom, hogy van egy helyzet, amit ha elmondok, akkor 2 órára elvesztem Mágnest. Súlya nincs a dolognak igazán, megtörtént, már csak sztori, mire hazaérek; de nem mondom el, mert kiakad, meg álmodik, meg agyal, amin nem kell, mert semmi súlya – nekem.

Vagy van ennek határa, hogy mikor vagy őszinte, mikor nem? Ha beszélek, azt őszintén mondom, gondolom, a bennem lévő érzések is igazak… De ha nem mondom el, attól még őszinte vagyok?

Végezetül hadd hozzam fel Popper Péter tanmeséjét, amikor a férj megcsalja az asszonyt jamaicai kiküldetésén a világ legkerekebb seggű pincérlányával. Ha ezt a botlást (mert tudod, hogy az) a párodnak elmondod, s a felelősséget ezzel jól rárakod, akkor te most Őszinte voltál? Igen. Egyben hárító és felelőtlen? Igen. Melyikkel nyersz, vagy vesztesz? Mivel én őszinte vagyok, nekem mindent lehet? Felelősséget hárítani is? Nem gondolom.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Apa

Nem tudom, ki találta ki a témát a családban. (Te voltál – a szerk.) Nehéz, mert könyvet tudnék írni róla: korszakokról – mikor mit jelentett, mit adott, vagy épp mit vagy kit vett/vitt el a motorozás; mikor hogyan közlekedtem, vagy épp mi volt fontos az adott motor választásánál. Frázisokat kerülve maradok egy összegzésnél, ami mindig kell, hogy tudjuk, hol tartunk.

Jogosítvány kelte: 1991.08.
Motorok száma: jelenleg 3 db.
Eddigi motorok száma (tulajdonjog): 10 db.
Kipróbált motorok száma: 43 db, ebben a nyaraláskor bérelt motorok is benne vannak, vagy rendezvényen tett próbakörök (motoros tesztelő nem vagyok).
Megtett kilométerek száma: ~ 125.000 km.
Balesetek száma közúton: 2 db, egyikben sem én voltam a hibás.
Balesetek pályán: 3 db. Mindben én voltam a hibás. 😉
Kupák száma: 8 db.

Hondám, BMW-m még nem volt – viszont tudom, hogy lesz (1000 ccm feletti mindkettő). Mágnes lehet, hogy kiakad, de ezeknek még van helyük a jövőmben; sok márkának, típusnak nincs.
Motoros barátok/haverok száma: 7. Ők azok, akiket fel is hívok rendszeresen, sőt találkozom is velük. Van, akivel 6 éve nem is motoroztam már.

Amit még kiemelnék előnynek, az a nyert idő, amit csak az értékel, aki tudja, hogy eme földi létben az bizony véges, és aki próbált már reggel 8-kor indulva 11. kerületből kimenni a 22-be, majd onnan Dunakeszire, majd be az Oktogonhoz (dolgozóba). Mindezt negyed 10-re, munkanapon, ősszel. Nekem sikerült.

Az anya

Élmény1: 12 éves koromban, unokatesóm kismotorján, utasként a vidéki homokban kb. 4 méter száguldozást követően eltaknyoltunk, és a motorról való lekászálódásnál másod, harmadfokú sérülést szereztem a lábam és a forró kipufogócső pár másodperces találkozását követően. Kórház, fájdalom, rendszeres kötözések, brrr.

Élmény2: nyaralás, motorbérlés pár napra, kacskaringós hegyi utak, megint utasként, biztos, ami biztos, ellenkező irányba dőltem, nehogy beboruljunk a szakadékba… csodálkozott is a vezető, hogy miért nem kanyarodik a motor. Gyorstalpaló utas-oktatást követően egyenesen ültem és imádkoztam, hogy épségben megússzam… újabb brrr.

Élmény3: a párom motorbolond, 3 motorja is van. Nekem a motorosok alapban a régi lovas vitézeket juttatják eszembe, a szabadságot szimbolizálják. Messziről imádom őket élmény1 és 2 miatt, de sokáig eszem ágában nem volt motorra ülni. Nemrég egy cserebere történetet követően a motorflotta új tagja lett „troli”, egy széles, kényelmes, bordó motor, amire muszáj volt felülnöm egyszer… és láss csodát, végre élveztem a motorozást a magam merev módján, így lett másodszor, harmadszor is.

Kellett hozzá: némi bizalom „uram”, saját magam és az élet iránt is; légző-gyakorlat és mantra, hogy minden rendben lesz és felesleges stresszelnem; no meg persze troli, a kényelmes motor.

Nem bántam meg, remélem, fel is oldottam végre a régi félelem blokkot és jó érzés nekem is ufó-fejű (bukósisakos) lovagnőt játszanom a motoron ülve, és élvezni, ahogy simogatja a bőrömet a szél…

1 bilinccsel kevesebb.

A leány

A motorozás menő. Mondhat bárki bármit, egy fekete bőrdzseki, egy UFÓ-vá varázsoló kalap és egy gépparipa mindenkiből kihozza a topmodellt. (Na, jó, a szomszéd, enyhén elhízott Feri bácsiból talán nem.)

Ahogy apám mögött feszítek a piros robogóján – vagy épp a kölcsön túra-, esetleg a cserélt cross motoron –, lobog a hajam bukósisak alól kilátszó része, és a sok béna, dugóban álló autó között cikázunk, büszkeség tölti el keblem, és még akkor is vigyorgok, amikor épp páni félelemmel szemlélem apuka bátor akcióit. Persze ez utóbbi általában olyankor van, amikor nem felejtem otthon a napszemüvegemet, és nem csípi könnyesre a szemem a szél.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A leány véleménye

Mindig jobb összenézni valakivel a másik háta mögött, mint ha veled teszik ugyanezt. (Micsoda újdonságokat vagyok képes kijelenteni! Ezt például ki gondolta volna?)

Ha anyámmal fintorgunk egymásra apám miatt, az általában azért történik, mert a) az egyébként zoknijait/pólóit/angulcuccát/kerti törpéjét a lakásban szanaszét hagyó apukára 1 héten 1x rájön a pakolási láz, és morog azért, hogy anyám vagy én – az isten bocsássa meg – az asztalon mertük hagyni a könyvünket.

B verzió, hogy csak simán méltatlankodik bármiért (bár általában azért, mert nem úgy működünk, ahogy ő), és rajtunk vezeti le a felgyülemlett stresszét, mely az esetek többségében amúgy nem létezik, ugyanis ő mindent leszar. A c pedig, mely egyenlő azzal, hogy a hasán lévő bőrét lebegteti, és mondogatja, hogy le kell fogyni, naponta akár többször is lejátszódik.

Ha apámmal forgatjuk a szemünket egymásnak anyám miatt, akkor anyám általában elköveti azt a bűntényt, melyben a) utyuluputyuluzza a kutyát, és konkrétan úgy gügyög, mint egy rózsaszín otthonkás nagymama az első unokájának, b) rájön, hogy valamit benézett, és próbálja megmagyarázni magának, hogy az miért is jó úgy; és végül c) ezek után több percen keresztül megállás nélkül vihog magán.

Végül pedig, ha ők néznek össze miattam, akkor csak simán összeesküsznek ellenem, utálnak, gonoszok és feljelentem őket a gyámügyön.

Az anya véleménye

Az ember állandóan igazolja önmagát, próbálja fenntartani pozitív önképét – én sem vagyok ez alól kivétel. Bármelyik családtagom veri ki a biztosítékot adott tettével, bizony jól esik a másikkal összekacsintani vagy egyszerűen bezsebelni az együtt érző pillantását, ami semmi másról nem szól, mint hogy „igen, Neked van igazad, egyetértek, együtt érzek Veled”.

Miután triumvirátusunk 3 fura figurából áll, napi szinten többször is előfordulhat, hogy egymás cinkostársaivá válunk mindig az éppen aktuális elkövető ellen, megkönnyítve egymás elviselését.

Amiben próbálok eltérni a nagy átlagtól: figyelek az ellenem irányuló cinkosság üzenetére, ha van. Ha tehát lányom és párom forgatják rám a szemüket:

– nevetve megrántom a vállam, mert nem érzem, hogy a hülyeségem ne férne bele napi összesen fél órában az életünkbe;

– belátom, hogy most bizony bekattant a „sérült” bennem és felmérem, mi váltotta ki belőlem és hogyan lehetne „kikapálni” érzelmeim kertecskéjéből a gyökér problémát;

– vagy próbálom minimalizálni pl. szónoklataimat, ami az önnevelő lemezeim hangos kimondása csupán – mint gondolat-esszencia –, igaz, nem 3 szóban, de nem is fél órában. Mégis valamiért nagyon falra tudnak mászni tőle családtagjaim…

Egy a lényeg, jó érzés, hogy szavak nélkül értjük egymást!

Az apa véleménye

Cinkos cinkosa a cinkosom. Mert mi 3-an cinkosok vagyunk. Ha nem is mindig 3-an a világ vagy a nagyszülők ellen, de ketten valakik a 3-ból tuti cinkosok. (Értelmes – a szerk.)

S ez így jól is van. Ha én vagyok hülye, Mágnes és leányom a cinkosok. Ha Mágnes magyaráz vérbe mindent, akkor én leszek leányom cinkosa. S ha jányom kattan be, lépek én az anyjával cinkos szövetségbe.
Mire jó ez? Nevetni tudunk a másik hülyeségén. Akkor ott nem vagyunk egyedül s lesz egy társam egy dologban, amiben egyet értünk. Jó néha nem egyedül lenni, ha mar a földi élet által ránk mért magányt gyakoroljuk, kisebb-nagyobb sikerrel.

De jó néha társra lelni is és összenevetni vagy csak kacsintani és ŐK tudják, ugyanazt gondoljuk. A szavak nélküli egyetértés varázslatos pillanata ez.

Mire jó mindez? Elfogadjuk, hogy a másik kattant vagy épp a lemezét nyomja. Nem harcolunk ellene, hanem hagyjuk, hogy megélje a másik a helyzetet. Megélje azt, ami épp benne van. Tiszteletben tartom, hogy akkor ott ő az, aki, s abban az állapotban az, ami. Nem harcolok, nem ellenkezem, mert elég, ha van egy tettestársam s ugyanazt gondoljuk. Ha többen látjuk ugyanazt, a világ is szebb számunkra. Ehhez kellenek a cinkosok.

És hogy ki lehet jó cinkos? Aki ismer minket, mi pedig ismerjük őt. Tudjuk, mire gondol abból, ahogy néz, ahogy kacsint. S jó így beengedni valakit/valakiket az életünkbe, akik ismernek minket. Falak nélkül.

Megélhetem a saját hülyeségem, mert a cinkosok nem veszik magukra az aktuális „rohamom”.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az anya véleménye

4 hónapja új élettársunk van: Boci, a havenese.  Abban nőttem fel, hogy „majd a saját lakásodban olyan kutyát tartasz, amilyet akarsz” – ezt szavalgattam éveken át a lányomnak is, amíg végül meg nem született a döntés egy asztrológussal való találkozást követően, hogy egy szagtalan és szőrét nem hullató ölebet veszünk magunkhoz.

Barátnőm ajánlására bichon havanese fajtájút választottunk, és mivel 15 évesen már kellőképpen felelősségteljes egy emberpalánta, lányom lett a gazdája. Ergo én kb. a nagyanyja. Boci most már a második lányom (unokám?), lassan többet főzök neki, mint a saját elsőszülöttemnek, és olyan szintű gügyögő szeretetet hozott ki belőlem, hogy én is meglepődtem a saját reakciómon… Tényleg soha ne mondjuk, hogy soha.

Tét nélkül kényeztethetem, a nevelése nem az én feladatom, és imádom a meleg pocakján a piheszőröket simizni, masszírozgatni a libacombnál nem nagyobb combocskáit. Elolvadok, amikor az ajtóban vár és bepisil örömében, ha meglát; ezt a fajta feltétlen szeretetet embertől el sem viselném, mert  hamisnak érezném. A pisi takarításáról nem is beszélve…

Jó érzés feltétel nélkül, kevés korláttal szeretni valakit, ami – mondhat bárki bármit – emberek között bizony rizikós és ritka, mint a fehér holló… hát, én ki is élem Bocin.

Az apa véleménye

Az egész azzal kezdődött, hogy Mágnes elment asztro emberhez, akihez évek óta „járunk”. Nem is ez az utolsó lépés. Első lépés: amíg itt laksz, lányom, kutya nem lesz. Majd a saját lakásodban. Ez ment 14 évig.

Aztááán ment el Mágnes asztrológushoz… s jött haza az új ötlettel, mert az asztromókus azt mondta, jó lesz. Anyuka – Mágnes – megkereste azt a kutyatípust, aminek:

• nincs szaga (néztem bután, a szagtalan szagnak is van szaga, nemhogy egy kutyának);
• nem hullik a szőre (baaameg, csupasz kutya lesz);
• kis testű (szuper, lesz kígyókaja is itthon. Végül is kígyó megeszi, kígyó megnő, több lesz rajta a hús);
• nem ugat (na, szépen vagyunk, egy néma kacsa eddig kijön a fentiekből);
• leányunk felelőssége az egész, övé lesz, Ő cirmog évek óta (na, erre kíváncsi leszek, hogy egy 15 éves lustácska kislányka esőben, hóban, nyári napsütésben megy naponta 2x-3x sétálni, sőt, nevelni fogja a csupasz némakacsás kígyókaját).

Keresés, kutatás, ki lett nézve egy bichon havanese. Nekem ezek nem kutyák. Magányos hülyéknek szeretetpótlék, amihez lehet ragaszkodni, s ha épp unom a faszim, van mire hivatkozva lelépni, agyára menni – ha meg nincs pasim, jól mutat az autóban meg a táskámban, s nem vagyok egy magányos nyomorult, aki senkinek se kell.

Jó és figyelmes apa vagyok, menjünk hát a kiszemelt kutyához. Szuper, ez is pipa, le is lett foglalózva. Eltelt 3 hét, elhoztuk. Engem nem mozgat meg azóta sem – mindez januárban volt, vagy februárban. (Márciusban – szerk.) Nem írtam be a naptáramba, ez tény.
Eltelt x hónap, mi van most? Anyuka felkel, félig lefordulva az ágyról már simogatja is. Bennem az ördög egyből motoszkál: lökök rajta egyet, hátha ráesik a kutyára. Sosem tenném meg, de minden reggel eszembe jut.

Mágneske kijelentette, bármi van, a kutyának főz húst. Nekünk nem. Reggelente sokszor rohan ki vele sétálni. Minden nap kap a kutya minimum 1 óra simizgetést, ölelgetést, meg „jaj jaj” babusgatást. Ha azt mondom, belerúgok, mert a lábam alatt van a kutya, megfenyegetnek, hogy levágják a farkam. Holott nem nekifutásból rúgnék bele, csak arrébb raknám lábbal, mert egy 3 kilós vakarékhoz nem kell sok dolog. Na, mindegy.

Leánykám már, ha tehetné, nem kérne kutyát sosem többet, mert a séta – az nem az ő világa. Főleg nem naponta 3-szor. Ezek ellenére megy, csinálja, de ennyi idő elég volt ahhoz, hogy lássa, nem oly egyszerű ez, hogy van egy kutyám és simizem egész nap. Engem hogy érint? Nevetek. Megmondtam az elején, nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Következetes vagyok, tetszik vagy nem. A falkavezér én vagyok. Ez így is marad. Nekem sose kéne. Mert ez nem kutya.

Aranyos meg szőrös, de gondozza, aki a házhoz hozta.

A leány véleménye

Az agyatlan, harapós, skizofrén hörcsögöktől a szomszéd bújós macskáján át egészen szép utat jártam be, hogy végül egy édi-bédi kiskutya tulajdonosává váljak. Blablabla.

Nyitottam már a lábára a súlyos vaskaput, a seggén nőtt szőre összeragadásán is túl vagyunk már (amitől képtelen volt nagyvécézni), plusz adjunk ehhez a szépséges listához még pár hasmenést is, mely alatt a szobám inkább hasonlított egy disznóólhoz, mint cuki lányszobához. Habár a családtagok hazaérkezését hajlamos túlpörögni és anyám harisnyás lábára ugrálni, amikre ő hisztérikus „nem, nem”-ekkel válaszol, szerintem elmondhatom, hogy nyugodt, jófej kiskölyköt fogtunk ki.

Lusta leány lévén a napi 3 sétát megszenvedem rendesen (főleg a reggelit, édes istenem), és még az is megfordult néha a fejemben, hogy sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne velünk. De én alapban jobban szeretem a könnyebb utat választani, szóval ez nem olyan komoly dolog. Majd megszokom, nem?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: